A Lost in Austen bár nem egy nagy játékfilm, de tulajdonképpen egy Benjamin Button időintervallum alatt végignézhető, imádnivaló és magával ragadó brit minisorozat. Mondjuk a Jane Austen filmek nálam élből előnnyel indulnak (tudom, már megint elfogult vagyok…), de volt pechem már több olyan alkotást is látnom, amelyeknek ezzel a kezdeti előnnyel együtt is sikerült jókora hátránnyal finishelniük, és abba  a bizonyos ‘hátam közepére se’ kategóriába tartoznak. Még a legtöbbször tökéletes BBC-s változatok közül is. De ez BBC, méghozzá a javából!

A főszereplő, Amanda (Jemima Rooper) nagy Jane Austen rajongó, kedvenc könyve a Büszkeség és balítélet. Saját élete elől szívesen menekül Bennet-ék világába, irigyli a kor romantikáját és széptevését. Egy nap a fürdőszobájában találja Elizabeth Bennet-et, aki egy titkos ajtón keresztül érkezett az Ő világába. És ez az ajtó kétirányú, így a két lány helyet cserél. Míg Lizzy élvezi a XXI. század vívmányait, Amanda próbálja nem összekuszálni a szálakat kedvenc romantikus történetében. Inkább kevesebb, mint több sikerrel…

Ezt a filmet egyszerűen mindenkinek látni kell, aki szereti Jane Austen Büszkeség és balítéletét! Az elbűvölő történet egyszerre korhű időutazás, kosztümös romantika és tömény vígjáték, pazar szereposztással. Jemima Rooper (Amanda Price), Elliot Cowan (Mr. Darcy), Hugh Bonneville (Mr. Bennet), Tom Mison (Mr. Bingley), na és persze Alex Kingston (Mrs. Bennet) mind-mind remek! Az “igazi” BBC-s Colin Firth-ös minisorozat mellett mindenképp méltó helyen van (bár más a műfaj, ezt ne feledjük). Még Darcy szempontjából is majdnem eléri a mércét. De csak majdnem…

“A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye.”

A Young People Fucking a kamaszkor egyik fő témájával és mozgatórugójával foglalkozik, nevezetesen a fiatalok szexuális életével, akik megpróbálják különválasztani a szerelmet a szimpla szextől vagy épp fordítva. A filmben 5 pár szexuális életének ügyes bajos dolgait követhetjük nyomon (a "csak" barátok, a házastársak, az exek, a szobatársak, és az első randizók), 6 passzuson át (bevezetés, előjáték, szex, közjáték, orgazmus, utójáték) szurkolhatunk nekik az olykor igencsak mókás helyzetkomikumokban.

Az ilyen filmektől eltérően ennek az alkotásnak szokatlanul visszafogott és kulturált humora van, kedvesen bájos, szórakoztató, mosolyfakasztó, másfél órai tömény, felhőtlen szórakozás. Messze elkerüli a tucatszámra készülő bugyuta, szexista "vicces akarok lenni, de baromira nem röhög senki" típusú amerikai vígjátékok erőltetett stílusát. A szexjelenetek finoman íveltek, amivel mindvégig sikerül – ugyan a pengeélen táncolva, de – egyensúlyban maradni. Emberien hiteles alkotás, saját kapcsolataink elé vetít remek görbe tükröt, csak egyszerűen felkapja a nézőt és nem ereszti.

Alapból elfogult vagyok Clint Eastwood rendezéseivel szemben, ráadásul ennél a filmnél már az alapsztori és John Malkovich neve is lekenyerezett. Aztán még annál is többet kaptam, mint amit vártam. Egy lebilincselő, megható, keserűséggel, reménnyel és küzdelemmel teli mesterművet. A film megtörtént eseményeken alapul.

1928-ban, Los Angeles-ben eltűnik egy kisfiú, Walter Collins. Az édesanyja, Christine (Angelina Jolie) hónapokig várja, hogy megtalálják, de amikor a rendőrség nagy sajtófelhajtás közepette bejelenti, hogy megtalálták a gyermeket, kiderül, hogy a fiú valójában nem Walter. Christine elkeseredett harcot kezd vívni a kor politikai, társadalmi rendjével és fertőjével. Mert az alkoholtilalomkori Amerikában egy nő milyen jogon kérdőjelezi meg a rendőrség és a városi vezetés munkáját? Hiába igyekszik  Christine tanúkkal és tényekkel bizonyítani, hogy a gyerek nem az Ő fia, a rendőrség alkalmatlan anyának bélyegzi és elmegyógyintézetbe záratja. Harcához szövetségesre lel Briegleb tiszteletes (John Malkovich) személyében, aki amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a korrupt és saját magatehetetlenségét rejtegető politikai erőkkel. Végül egy minden képzeletet felülmúló, szörnyű történet kerül napvilágra…

Mit meg nem tesz egy anya akkor, ha elveszik tőle azt, ami mindennél többet jelent neki a világon? Mit tud tenni egy anya, ha a rendőrség a saját tekintélyét fontosabbnak tartja minden eltűnt gyermeki életnél. Küzd! Egyetlen pillanatnyi lemondás és kétely nélkül harcol az igazáért, a fiáért, a lehetőségért, hogy egyszer újra karjaiba zárja Őt.

Angelina Jolie felkavaró drámája, kétségbeesése és elkeseredett harca borzongatóan hiteles. John Malkovich, Amy Ryan és Jason Butler Harner, aki elképesztően ördögi játékot produkál, mind tökéletesen, harmonikusan hozzák a szerepüket, lépésről lépésre haladva taglózzák le az embert, hogy az a végén mellbe vágva, összezúzva álljon fel a székből. Az egész film abszurd, megdöbbentő, hatásos és hátborzongatóan valóságos. Kihagyhatatlan.

“Az egykori Angyalok városa, Los Angeles olyan várossá vált, ahol az egykori védelmezőink a zsarnokainkká váltak.”

Benjamin Button (Brad Pitt), az első világháború végén születik, egy nyolcvanéves öregember fizikumával és kinézetével rendelkező testbe. Az édesanyja belehal a szülésbe, a saját apja iszonyatként tekint rá, így egy nyugdíjas otthon tornácán hagyja gyermekét. Az “öregúr” az idő előrehaladtával  egyre fiatalabb lesz. Számára visszafelé járnak az órák. Egy fiatal testben egy tapasztalt, öreg lélek lakozik és fordítva. Csak egy barátja van: egy kislány, Daisy (Cate Blanchett), aki meglátja benne a valódi szépséget, és kitart mellette élete végéig.

Az alapkoncepció nagyszerű, bár nem eredeti, hisz hasonló alapelgondolást láthattunk, olvashattunk már korábban is. Az elképzelésben rejlő lehetőségeket a film nem igazán használja ki, az intenzitás gyakran szétmorzsolódik, a történet néha inkább “csak” egy hollywoodi love story. Olykor zavaró a két síkon mozgó történet is. Technikailag viszont tökéletes, korhűk a díszletek és a jelmezek, a maszkok zseniálisak.

A rendezésbeli hiányosságok mellett azonban mindenképp megemlítendő, hogy Brad Pitt a szerepet kiválóan formázta meg. Itt már értem az Oscar jelölés miértjét. Cate Blanchett számomra picit lapos. Viszont Queenie karaktere, akit Taraji P. Henson alakít egyszerűen fantasztikus.  A figura tökéletes lett, a megformálás hibátlan.

A sok negatívum ellenére mégis azt mondom, hogy jó film, érdemes megnézni. Bár a több mint két és fél órás eposz olykor elnyújtottnak tűnik (néhol kicsit jobban megvágtam volna), azért a Benjamin Button különös élete egy érzelmileg is megragadó, elgondolkodtató, lenyűgöző történet egy férfiról, az élet öröméről, a halálról, a megtalált szerelemről, és arról, hogy van ami az időn is túlmutat, és örök..

“Emlékezz arra, amilyenek most vagyunk!"

Egy fiatal lány sétál be a new york-i kávézóba a kedvese után kutatva, akiről kiderül, hogy nem csak egy vasat tart  a tűzben. Az elkeseredett lány, Elizabeth (Norah Jones) társaságot keresve nap-nap után betér a kávézóba egy áfonyás pitére.  Elizabeth és a tulajdonos, a hasonló lelki tortúra kellős közepén járó Jeremy (Jude Law) egymás társaságát kereső, záróra utáni beszélgető- partnerekké válnak. Egy nap Elizabeth váratlanul elhagyja New Yorkot, keresztülszelve az egész országot előbb Memphisbe költözik, majd Las Vegasban köt ki. Szeretné újra megtalálni régi önmagát, feldolgozni a múlt fájdalmait. De Jeremy-től nem akar elszakadni, ezért képeslapokat küld a fiúnak mindenhonnan, ahol megfordul, és beszámol azokról az emberekről, akikkel a sors összehozza. Jeremy minden este várja Lizzie-t, egyre jobban hiányzik neki, de mivel a képeslapokon nincsen cím, így képtelenség megtalálni…

A szereplőgárda káprázatos, David Strathairn, Rachel Weisz (memphis-i történet), Natalie Portman (las vegas-i képkockák) mellékszereplők ugyan, mégis egyszerűen sütnek a filmvászonról. Norah Jones a saját világától kissé idegen pályán is remek volt (Gyúrmó neked: káprázat!) , a szerepe szerinti ártatlan, naiv figura jól illet hozzá. Jude Law-ról meg kell még valamit mondanom? Egyszerűen neki találták ki az ilyen szerepeket, pazar, veszélyes fickó.

Összességében a film egy melankolikus road-movie-ba ágyazott szerelmi történet, ami egyszerre reális és szürreális. Néha nem is igazán a történeten van a hangsúly, hanem inkább a hangulaton, ami néha sajnos belassítja a filmet. Ehhez az atmoszférához tökéletesen  illeszkedik a zene is, lassú, nyugodt hangvételű, de  nem egyhangú.

“How do you say goodbye to someone you can’t imagine living without?”

Furcsa érzés volt nézni a filmet. Először nem szerettem, majd a  történet  során  kezdtem  megbarátkozni  az  egésszel,  sőt vártam  az  események  végkifejletét,  majd  a  film  végére ki tudtam  mondani,  hogy  tetszett,  igazán SZERETEM. Pedig  a bollywood-i vonal  nem  az  én világom, szerencsére nem is ez  az irány  jellemzi  a  filmet.  Danny  Boyle  egy  remek,  finom egzotikummal  átitatott  filmet  hozott  össze ismét. Szerintem élete  legjobbját.  Kapunk  szép,  színes  képeket,  naturalista ábrázolást és kegyetlen, az élet írta jeleneteket.

A sztori 3, párhuzamosan futó idősíkon játszódik,  ami a végére eggyé fut össze.  A történet kezdetén Jamal (Dev Patel), a nyomornegyedből származó, analfabéta  fiú  csupán  egyetlen  kérdésre  van a fődíjtól,  a 20 millió rúpiától  a  Legyen Ön is milliomos című televíziós játékban. Ekkor jön a kérdés:

Miképp lehetséges az, hogy eljutott idáig?
A: Csalt
B: Szerencsés
C: Zseni
D: Így van megírva

Itt jön az egyik szál: a rend kemény őre vallatja Jamalt a tévéfelvétel visszanézése közben. Képtelenségnek tartja, hogy valaki ilyen mélyről jőve tudja a választ olyan kérdésekre, amikre a képzett és tanult emberek se. Tudni akarja a képtelent. Pedig Jamalt csakis az élet tanította, hősökkel, üldöztetésekkel, mesékkel, szenvedéssel, szerelemmel és kemény leckékkel. És így jön a másik vonal: gyermekkori történetei által választ kapunk a kérdésre, hogy miképp is lehetséges az, hogy eljutott idáig…

A szereplőkre nem lehet egy rossz szavunk se, ismeretlenek vagy kevésbé ismertek, de tökéletesen játszanak. Jamal hitelesen alakít (bizonyítva tehetségét, amit már a Skins óta sejtettünk), ahogy Latika (Freida Pinto) és Salim (Madhur Mittal) is. A testvérek különböző korú alteregói pedig nagyszerűen leteszik az alapkövet, remekül hozzák a szerepüket.

A megkapó, de néha túlzó szerelmi történeten túl a film elképesztő átérzéssel közvetíti az anyagias, irigy és gonosz világon utat törő személyes boldogságba vetett hitet, amelyet a filmzene tökéletes aláfestése csak még nagyobb magasságokba emel.

"Minden reggel úgy kelek fel, hogy bárcsak ne tudnám erre a kérdésre a választ."

Montgomery Brogannak (Edward Norton), az egykori manhattan–i drogdílerének, eljött az utolsó estéje mielőtt hosszú évekre börtönbe vonulna. Utolsó szabadon töltött napján búcsút vesz barátaitól, a pénzt, mint egyedüli vallását ismerő és elismerő tőzsdeguru Slaughterytől (Barry Pepper) és Jacobtól (Philip Seymour Hoffman), a múltban élő és egy tanítványa miatt az erkölcsi válság felé sodródó középiskolai tanártól. Az éjszaka folyamán minden régi érték megkérdőjeleződik, minden becs felértékelődik, de már nincs mód a változtatásra, mindenkinek megvannak és megmaradnak a maga bűnei és botlásai. Slaughtery próbálja egyfajta erkölcsi igazságszolgáltatásként ábrázolni Monty börtönbevonulását, ám érzelmi szempontból Ő is mélyen érintett. Csak épp az nem férne bele a selyemfiú, nagymenő szerepkörébe. Monty apja (Brian Cox) abból a kétes eredetű pénzből lett bártulajdonos, amit a fiától kapott. És ott van a csodaszép Naturelle (Rosario Dawson), Monty barátnője, aki a fiú mellett áll, de lehet, hogy ő árulta el…

Monty-nak három lehetősége marad: meglép, szépen fejbe lövi magát, vagy leüli a 7 évet…

Tökéletes lírai monológok és nagyszerű dinamikus képi jelenetek keveréke alkot egy tökéletes párost a filmben. A bevonulás előtti reggel „arccsúfítós” jelenete az egész film arcátlanul remek szinopszisa.

Ez a film is egyike azoknak, amiket eredeti hanggal érdemes megnézni. Persze Alföldi Robi szinkronhangjával többé-kevésbé nincs gondom (talán elsőre egy kicsit szokatlan), de sokszor a szinkron miatt elvesznek a mögöttes jelentések. Bár nem vagyok a trágár beszéd híve, de van, amikor egyszerűen kívánkozik. Ez itt többszörösen igaz. Csak nézd meg a tükrös monológot, és tudni fogod, miről beszélek.

„Nem. Te dögölj meg, Montgomery Brogan; mindened megvolt, de eldobtad. Te, béna fasz!”