My Bluberry nights – A távolság íze (the story has been told before…)
Norah Jones-t filmben még nem láttam, de úgy voltam vele, ha csak fele olyan jól teljesít, mint a zenei pályán, akkor már megérte megnézni a filmet. Ráadásul a mellékszereplők névsora is igéző ígéret. És nem is tévedtem. Csodaszép film, elbűvölő apró történetekkel, gyönyörű képekkel és minden képzeletet túlszárnyaló színészi teljesítményekkel, art mozis hangulattal. Tipikus esős estére való apró gyöngyszem.
Egy fiatal lány sétál be a new york-i kávézóba a kedvese után kutatva, akiről kiderül, hogy nem csak egy vasat tart a tűzben. Az elkeseredett lány, Elizabeth (Norah Jones) társaságot keresve nap-nap után betér a kávézóba egy áfonyás pitére. Elizabeth és a tulajdonos, a hasonló lelki tortúra kellős közepén járó Jeremy (Jude Law) egymás társaságát kereső, záróra utáni beszélgető- partnerekké válnak. Egy nap Elizabeth váratlanul elhagyja New Yorkot, keresztülszelve az egész országot előbb Memphisbe költözik, majd Las Vegasban köt ki. Szeretné újra megtalálni régi önmagát, feldolgozni a múlt fájdalmait. De Jeremy-től nem akar elszakadni, ezért képeslapokat küld a fiúnak mindenhonnan, ahol megfordul, és beszámol azokról az emberekről, akikkel a sors összehozza. Jeremy minden este várja Lizzie-t, egyre jobban hiányzik neki, de mivel a képeslapokon nincsen cím, így képtelenség megtalálni…
A szereplőgárda káprázatos, David Strathairn, Rachel Weisz (memphis-i történet), Natalie Portman (las vegas-i képkockák) mellékszereplők ugyan, mégis egyszerűen sütnek a filmvászonról. Norah Jones a saját világától kissé idegen pályán is remek volt (Gyúrmó neked: káprázat!) , a szerepe szerinti ártatlan, naiv figura jól illet hozzá. Jude Law-ról meg kell még valamit mondanom? Egyszerűen neki találták ki az ilyen szerepeket, pazar, veszélyes fickó.
Összességében a film egy melankolikus road-movie-ba ágyazott szerelmi történet, ami egyszerre reális és szürreális. Néha nem is igazán a történeten van a hangsúly, hanem inkább a hangulaton, ami néha sajnos belassítja a filmet. Ehhez az atmoszférához tökéletesen illeszkedik a zene is, lassú, nyugodt hangvételű, de nem egyhangú.
“How do you say goodbye to someone you can’t imagine living without?”
pocoro said,
március 12, 2009 at 9:28 pm
Ajajaj. Azt hiszem én vagyok az első beíró. úgyhogy mindenképp azzal kell kezdenem, hogy a slumdog millionair egy fantasztikus film. Na jó, én is tudom, hogy ez nem ide tartozik, de csak ezután merem leírni, hogy nekem az áfonyás éjszakák nem lesz a kedvencem. Norah Jones tényleg egy kedves bájos leányzó, akinek titokzatos és sejtelmes hangja van, amit egy pohár bor mellett írtó jó hallgatni, és tény ami tény ez a szerep jól is állt neki, de – és tudom, hogy ezért kitagadsz Gyurmó – valljuk be azért túl sokat nem kellett játszania. Ami a hanglemezen sejtelmes, az a filmvásznon nekem túlon túl vontatott volt. Vártam, hogy elkezdődjön az igazi történet, de csak sódródott Elizabeth, és egyszer csak véget ért a film. És még az sem békítette ki nyugtalan lelkemet, hogy végül is happy endes lett, pedig ez nálam fontos tényező.
Szóval jól esett hallgatni, de mégegyszer asszem nem tudnának rávenni, hogy megnézzem.
Szomorkodó szerelmetes műfajban nálam a P.S I Love You verhetetlen, és innentől ez a viszonyítási alap.
Azért ne tagadjatok ki, please!!!!!!!!!!!